Néhai Névai Alekszandrián

Alekszandr Nyevszkij nagyfejedelem szobra a nevét viselő
templom előtt Uszty-Izsorában

Sztálin elvtárs gondterhelten járkál fel s alá írószobájában, az éjszaka már rég leszállt, egész Moszkvában csak az ő íróasztali lámpája ég, hiszen nagy gondban van a nép vezetője, nagy gondban. A németek fegyverkeznek, Lebensraum – üvölti a kis bajszos, merthogy nekik kell a tér. Mit tegyünk, mit tegyünk, a nagyfőnök koponyája majd szétrobban, mégis mit képzel magáról ez a kis mitugrász, itt vagyunk több millióan, erősek vagyunk, egyek vagyunk, hősök vagyunk, nagyok vagyunk!

Másnap irodájába hívatja Ejzenstejnt, megbízható filmesét, ide figyelj, lenne neked valami. Lovag kéne ide, egy hős. Nagy és megrendíthetetlen, egész oroszságunk védnöke és jelképe. A jégmezőinké.

A Kijevi Rusz felbomlása idején, fejedelemségek kialakulása és a főbb központok

Novgorod, 1236, kereskedőhajók futnak ki és be, a rakparton kalapácsok, fűrészek és fújtatók zaja, ordibálás – ide még egy zsákot, kifogytam a szögből, gyerünk-gyerünk, holnap úton kell lenni – pár utcával beljebb a pazar, messzi földön híres piac hangjai és illatai, gazdag bojár vezetők sietnek a vecsére, adó vagy nem-adó, háború vagy nem-háború, iga vagy nem-iga. Az arisztokrácia – természetesen ha kellően meggazdagszol, ami Novgorodban nem nehéz, fejed felszeged és már bojár is vagy – irányította vecse (’tanács’) a novgorodi nagyfejedelmet is ellenőrzi, fejedelemsége csak névleges, persze a csapatok élére őt állítjuk ki, ha lennének óriásplakátok, az ő arcával reklámoznánk tisztes nemesi köztársaságunkat. Alexandr herceg nincs még tizenhat éves, máris reklámarc, édespapa révén, aki Vlagyimirban székel és Rjurikovics, hát muszáj volt az ideküldött pejhedző állú kamaszgyereket a nagyfejedelmi székben látni, ha nem akarunk a vlagyimiri fejedelemségnek adózni. Még mindig a legjobb megoldás, ez a kölyök úgyse nagyon szól bele semmibe, eszik és alszik, esetleg nősül, gyerekeket nemz, jól elvan. 

A keresztes lovagok egyesülnek a Német Lovagrenddel, a litvánok és a svédek északról fegyverkeznek, Batu kán lekaszabolta az összes harcképes fiatalunkat, felégette az összes utánpótlást jelentő falut és várost, s mindhárom sereg itt van a nyakunkon. A bojár urak behúzzák a fejüket, tessék Szása, lépj valamit, mégiscsak te vagy a fejedelmünk. Alexandr nagyot fohászkodik, perelj Uram perlőimmel, kardot fog és megy a Néva-partra. Az Izsora folyó vígan ömlik a Névába, az izsora törzs főnöke vígan súgja a nagyfejedelem fülébe a svéd királyi csapatok helyzetét. Saját csapatai (druzsinája) és a novgorodi haderő a meglepetés erejével szereznek nevet a nagyfejedelemnek, alattvalói elnevezik Nyevszkijnek, azaz Névai-nak.

Ajjaj, baj lesz itt – a vecse egésze megrendül, mit kezdjünk ezzel a kis mitugrásszal, nagy arccal jön ide vissza, a nép ünnepli, közben elvesztette serege nagy részét, a tatárok jönnek, a németek jönnek, a dánok jönnek, ezt meg itt ünneplik, ő meg azt hiszi, tényleg nagy. Na, majd mi kézbe vesszük a dolgokat, nem kell nekünk fejedelem, nem kell nekünk Nyevszkij – és köpnek egyet. Alexandr menekül, vissza az apjához, jaj papa most mi legyen, Jaroszlav csak legyint, ne félj, csak higgy, jönnek még a mi utcánkba. És a papa jól látta, másfél hónap múlva Pszkov német kézen, a lovagrend csapatai harminc versztára a várostól, a vecse reszket. 1241 elején küldött kopog Jaroszlavnál, kéne nekünk valaki, aki visszaver és megvéd, Alexandr pedig emelt fővel vonul vissza városába.

Pszkov visszavétele

Északon a csudok (észtek) földjeit, majd Pszkovot foglalja vissza, végül eljön 1242. április ötödike, a híres jégcsata időpontja. A gyengén felfegyverzett, gyalogos, ám annál nagyobb létszámmal bíró orosz sereg a Csúd tó jegére csalogatja a keresztes nehézlovasságot, ék alakban előretörő seregüket mélyen maguk közé engedik, és oldalról morzsolják fel a német-dán egyesült lovagokat. Fejvesztve menekülnek, a lovak össze-vissza nyargalásznak a jégen, az orosz hős vitézek diadalittasan üvöltenek. Ekkor szól közbe az orosz tavasz, lévén már április van, mintha csak egy olcsó dramaturgiai fogás lenne – a tó jege beszakad. Persze több ortodox veszik oda, mint keresztes, de ismerjük már a történelem több pontjáról az oroszok létszámbeli fölényéből következő ember-pazarlását – így is jóval több győztes katona tér vissza diadalmenetben Novgorodba, mint ahány német és dán hadifoglyot hoznak.

Miután a nyugatiakat letudta, Nyevszkij kelet felé fordul, most már ideje lenne kezdeni valamit ezekkel a húzott szeműekkel is, Batu kán is igen bosszankodik már a behódolást megtagadó Novgorod, Kijev és Vlagyimir miatt. Jaroszlavot is még a nagykán nevezte ki annak idején a vlagyimiri székbe – természetesen megfelelő juttatások fejében –, úgynevezett nagyfejedelmi jarlik oklevelet kapott. Évente meg kell jelennie pompás ajándékokkal megrakodva Karakorumban, a nagykán székhelyén, ám Güjük nagykán anyja 1245-46. évi látogatásakor megmérgezi, apátlanul hagyva a Jaroszlavics fiúkat és az orosz nemzetet. A vlagyimiri jarlikra Nyevszkij a legesélyesebb, a káni udvartól többízbeni szívélyes meghívót kap, ám a Güjük mamától tartva mindet visszautasítja. Öccse, Andrej előbb elfogadja a meghívást, majd felcicomázva bátyja szemébe nevet – neszeneked, megyek és megszerzem azt a jarlikot! Ezt már Alexandr sem hagyhatja szó nélkül, utána indul, és Batu udvarában utol is éri. A kán pár hónapnyi várakozás után engedi csak tovább őket, türelmesen kivárja, míg Güjük meghal, anyja már nem zavar több vizet, és a nagyfejedelmi cím megkaparintására is több esélyük van. Karakorumban fordul a kocka, Andrej szárnyal, Szása koppan, a nagykán Batu számításait áthúzva – és neki alaposan beintve, erre nem számítottál Batukám, mi? – megszegi a szokás diktálta szabályokat. A vlagyimiri nagykáni jarlikot a másodszülött Andrej kapja, míg Nyevszkij boldoguljon csak a mongol hordák által feldúlt-felgyújtott-kiirtott-porig rombolt Kijevi székben.

Nyevszkijt ábrázoló ikon a XVIII. századból

Szása türelmes, apjától megtanulta a jössz-te-még-az-én-utcámba (öcsikém) trükköt, alig négy-öt évet kell várnia, s hopp, az öcsike már szervezkedik is a tatárok ellen, felkelést robbant ki, no jó, akkor most lóra pattanunk és megszerezzük azt a Vlagyimirt. Előbb Batunál, majd Möngke nagykánnál elfogyasztott ünnepi vacsorák során szépen bemártja szövetkező öccsét, s láss csodát, hálából mit kap a kezébe – csak nem egy nagyfejedelmi oklevelet! Vlagyimir, Kijev és Novgorod, oroszföld atyja! Novgorodba fiát, Vaszilijt küldi – ahogyan apja őt, úgy tűnik Novgorod a rjurikbeavatás próbavárosa –, bár a makacs bojárok megint lázadoznak, nem kell nekünk kiküldött fejedelem, majd mi választunk gyengekezűt, de Alexandr felnőtt ám közben, és visszaülteti helyére fiát.

Bár a nyugati fenyegetést már régen letudta, azért most rendesen meggyűlik a baja a tatár-orosz látszatbéke fenntartásával. Mikor a novgorodi bojárság megtagadja az adófizetést a tatár hivatalnokoknak és fellázadnak – Vaszilijjal az élen – Nyevszkij mérlegel: megadom a szabadságot nekik, lázadozzanak csak, érezzék szabadnak magukat, ez tökjó, de ott a Horda, azok nem csak Novgorod ellen fognak vonulni, hanem egész Oroszország ellen, ez így nem lesz jó, barátocskáim! Összeszedi saját és Batu seregét, a város – és fia – ellen vonul, megbékíti a bojárokat és maga csikarja ki belőlük az adót. Miután a Volgai Horda szuverén állammá válik, a nyomás egyre nagyobb az oroszokon, a lázadozást nem lehet már kompromisszumokkal vagy véres csatározásokkal eldönteni, az egységet és a részleges függetlenséget viszont fenn kell tartani, a negyvenéves Nyevszkij Szaraj városába utazik. Az asztalt – vagy szőnyeget, esetleg a nagykán sátrát – ütve eléri a viszonylagos szabadság visszaállítását, sőt még Berke kán követeléseit is megtagadja, miszerint az orosz alattvalók besorozásával növelje a tatár hadat az iráni háborúhoz. Szaraji látogatása során megbetegszik, és a visszaút alatt, pár hónap múlva, 1263. november tizennegyedikén, Gorogyecben meghal.

Nyikolaj Cserkasov Nyevszkijként az Ejzenstejn-filmben (1936, Jégmezők lovagja)

Pazar – áll fel Sztálin elvtárs vörös foteléből, a vásznon még villog a figyelmeztető felirat; „Oroszország mindenkit szeretettel vár, aki békével jön, de kard által vész, ki karddal támad rá.” – pontosan erre gondoltam drága Ejzenstejn elvtárs, ilyen az orosz hős, ilyen az orosz lélek, ilyen az oroszság! Ezek után merjenek a németek megmoccanni, beszakad a jég alattuk.

Prokofjev zenéje az Ejzenstejn-filmhez

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 15.

Belle époque oroszosan

Miközben az országban folyik az élet, a legendás aranykorról gyűjtöttem egy csokorra való képet. Россия в конце XIX. века, azaz Oroszország a XIX. század végén.

Arhangelszk, kikötő

Jalta

Novgorod

Nyevszkij Proszpekt, Pétervár

Odessza, Operaház

Peterhof

Kalkstrasse és a Promenád, Riga

Risilevszkaja utca, Odessza

Szevasztopol, Krím

Tverszkaja tér, Moszkva

Vörös tér, Moszkva

Volga-híd, Nyizsnij Novgorod

Pravitelsztva udvarház, Nyizsnij Novgorod

Kínai falu

Zseleznodározsnij híd, Riga

Patyomkinszkaja lépcső, Odessza

Admiraltejszkaja rakpart, Pétervár

Pont, kör, háromszög

Vaszilij Vasziljovics Kandinszkij kifordul a festményből, mint az ortodox templomokból, a szentanya csupa kör, csupa háromszög, csupa vörös, csupa kék, s én a része vagyok, én is sárga és zöld, bevonz a fénye, hallom szuszogni és halkan énekelni, érzem a kékje illatát.

Elvarázsolt huszonnyolc éves járja München utcáit, szeme –, füle és orra – eddig Moszkva színcsodáihoz volt szokva, a szíriai ősvallás misztikumához, a mongol határvidék hátborzongató legendáihoz. Épp most utasított vissza egy professzori állásajánlatot Tartuba, s itt van, készen a befogadásra, készen az újra, közben keresi a régit, a megszokott bizáncközeli ortodox csodát, azt a belső bevonzást, amit az otthoni kolostorokban élt meg. Korai munkáin (több fa- és linómetszetet is találunk köztük) érezhető a naiv orosz képzőművészet hatása, szín- és formavilágát nem csupán leutánozta, részese volt babonás, hiedelmekkel, félelmekkel átitatott, s a csodára, színre-illatra-fényre teljesen nyitott érzékelésmódnak.

Kandinszkij korai korszaka

 A képek sorrendben:

 Saint cloud-i park, 1904

Saint cloud-i park, 1904

Kék lovas, 1903

Ahtirka, 1901

Coast, 1903

Guszlás 

Hegyi tó, 1899

Holdfény, 1903

Impresszió, 1900

München, Schwarbing, 1901

Nő a strandon, 1903

Odesszai kikötő, 1898

Tájkép, 1903

Tó, 1901

Tó hotellal, 1902

Gabrielle Münter, Kandinszkij felesége

Pár év múlva egy kávéházban találjuk Franz Marc, Alfred Kubin, Alexander Kanoldt és Gabrielle Münter (későbbi felesége) társaságában, Phalanx, mondja éppen – látja a pajzsok vörösét, visszaver ez mindent, magának éppen elég energiával, csak azt engedi be, ami el tudja fogadni. A Phalanx csoport (később Új Művészegyesület) fauves-okat és francia kubistákat állítottak ki Berlin szerte.

Marc és Kandinszkij nemsokára rájött: ez így nem mehet tovább, mi szeretjük a kék lovakat, a többieknek még a patája sem fordult meg a fejében. Gyorsan kiváltak és megalapították a Der Blaue Reiter (A kék lovas) néven méltán világhírűvé váló művészeti csoportot. Kandinszkijon és Marcon kívül Paul Klee, August Mavke, Robert Delaunay, Gabrielle Münter és Heinrich Campendonck csatlakozott a kéklovistákhoz. Túlvilági látomások, szökdécselő sárga tehén, absztrakt szín- és formaáradat; megfelelő recept ahhoz, hogy a századeleji műkedvelő közönség – majdhogynem sikítozva – meneküljön a kiállító teremből. Ösztönök és impressziók, nézd, ez az én meditatív világom, légy a részese, lásd te is, amit én, számomra nem léteznek a konkrét formák, a konkrét világ sem, nézd csak, minden kör és háromszög, pont és vonal, ott összesárgulnak, nézz ide, itt szétmetszik egymást és elömlik a fehérség.

Kompozíció, a Der Blaue Reiter első kiállításán ez a képe volt kitéve

Az almanach borítója

A kiállítással párhuzamosan megjelent a Der Blaue Reiter csoport almanachja, borítóját Kandinszkij rajzolta – durva és kevéssé alapos felkészítés után ömlesztve ad a kortárs olvasó kezébe száznegyven képet, birkózzon csak meg a művészek szétcsúszni készülő világot  feldolgozó, impresszión alapuló, illatot, hangot, érzelmet ábrázoló, többé-kevésbé beteges képzelgésből született fantáziavilágával. Lapozzon csak párat, ott, ott, rágja csak át magát Kandinszkij fejtegetésén a forma magasabbrendűségéről, böngéssze Marc esszéjét a szellemi javak megszerzésével szembeni emberi tompaságról, vagy olvassa Burljukot az oroszországi vademberekről! Ha ez neked nem elég, van még itt zenei anarchia is ám.

A század elején az Alpokban, Murnau környéki falvakban ha látod a felnőtt-testű kisfiút, olaj tájképeire festi meséi szörnyeit és tündéreit, kéklovas hőseit, fekete rém-mozdonyait, sárga felhőit, égszínkék hegyormait, krinolinos hölgy-szerelmeit. Tónusok, ellentétek, színpompás feszültség és nyugalom egyszerre.

Murnaui mese-korszak

  A képek sorrendben:

Arab temető, 1909

Bajorország, 1908

Temető Kocselban, 1909

Improvizáció IV

Improváció VII, 1909

Kék hegyek, lovasok, 1908-9

Kép íjásszal, 1909

Krinolinos hölgyek, 1909

Murnaui látkép vasúttal és kastéllyal, 1909

Murnaui templom, 1910

Murnaui utca, 1908

Nyári tájkép, 1909

Színes élet

Szobabelső, 1909

Szobabelső, 1909

Kandinszkij színköre, a színek pólusai

1910-ben megfesti első absztrakt akvarelljét, ezután is pontosan megkomponált színeket és formákat, érvénybe juttatja az abszrakciót (nem ő készíti az első absztrakt képet, ez 1903-ban születik meg, egy Smidthalls nevű festőtől). Magától persze elutasítja az absztrakt meghatározást, ő magát konkrétnak nevezte, szerinte az absztrakció nem a természettel és a világgal való teljes szakítás (hiszen ha elszakítjuk a természettől színt-formát, a végeredmény értéke csupán egy nyakkendő mintájával vetekedhetik). Nála minden elem fontos jelentéssel bír – akár impressziós vagy asszociációs kapcsolat van a valóság és ábrázolás között, akár pszichológiai tan. Komoly szín és formaelméleti munkákat ír, felállítja saját színkörét. A színeket meleg-hideg (aszerint, hogy a kékhez vagy sárgához állnak-e közelebb), világos-sötét szinteken osztályozza. A meleg színek a szemlélő felé nyitják a képet. Életélményéből szinte receptszerűen leírva társítja pszichikai, lelki, zenei impresszióit mindegyikhez. Őrült sárga föld trombitál az égi kékkel, aki világosan fuvolázik, királyan csellózik, sötéten nagybőgőzik, mélyen orgonál, feketével keverve pedig menthetetlenül szomorú. Tompa fagott-hangú, beteges, fáradt ibolya az egészséges és erős naranccsal, kinek hangja templomharangként cseng. Eltökélt, önmagán kívül is forrongó, tubahangon szóló vörös férfias érettsége a közömbös, nyugodt hegedűhangú zölddel. Fekete félelem, zenei űr a fehérszínű végtelen hallgatással szemben. Festői kottázás, színek és formák tudatos kombinálása, szimbólumok: gyűlöletes fekete pont vagy háromszög, a flórát és faunát megjelenítő rózsa és kutya, szeretetet sugárzó gömb. Impressziók című képsorozatát a természetben tapasztalt benyomásai alapján festette meg, az Improvizációk ösztönös asszociációit, elfojtott belső hangjait rögzítik, a Kompozíciók pedig hosszú előkészítő munka után születtek meg, lassan kibontakozó belső érzelemvilággal. Az orosz szellemi háttér, a moszkvai hagymakupolák is felbukkannak itt-ott. A művészettörténészek „drámai korszaknak” nevezték el 1910-től 1920-ig tartó alkotói ciklusát.

Drámai korszak

A képek sorrendben:

Apró örömök, 1913

Cím nélkül,1914

Délvidék, 1917

Fehéren, 1920

Fekete folt, 1912

Fekete vonások II, 1913

Impresszió V.

Improvizáció 23, 1913

Improvizáció, 1914

Improvizáció 20, 1911

Improvizáció 31

Kép körrel, 1911

Kompozíció, 1913

Kompozíció barnán, 1919

Kompozíció tájkép, 1915

Kompozíció tájkép, 1916

Kompozíció

Kompizíció IV., 1911

Kompozíció V., 1911

Kompozíció VI., 1913

Tanulmány a VII. kompozícióhoz

Kompozíció VII., 1914

Kozákok, 1913

Moszkva, Zubov tér, 1916

Moszkvai külváros, 1916

Szürkében, 1919

A Bauhaus logója

1914 és 1921 között, ún. „hűvös korszakában” egyre több letisztult geometriai forma jelenik meg festményein, a moszkvai avantgárd hatására. Három évig az októberi forradalom után Moszkvában dolgozott, művészettörténetet oktatott és tananyagot adott ki, majd visszatért Németországba. A berlini Bauhaus körébe kerül, hét kiállításon vesz részt. A geometriai alapelemek között egyre kevesebb élő dolgot veszünk észre, s a meleg, burjánzó színek átadják helyüket a hűvösöknek és ridegeknek, ezek sokszor diszharmonikus kapcsolatban állnak egymással. A körre fókuszál, mint a tökéletesség, a teljesség szimbóluma. „Egy háromszög és egy kör kijelölt pontjának találkozása nem kevésbé hatásos, mint amikor Isten és Ádám ujja összeér Michelangelo jóvoltából.” – mondja.

Hűvös korszak

A képek sorrendben:

Apró világok

Emeletek (Bauhaus folyóirat címlapja)

Cím nélkül, 1920

Fehér ovális, 1919

Kompozíció VIII.

Különféle körök

Moszkva I., 1916

Sárga-vörös-kék

Vörös folt

1933, Hitler hatalomra jut, Kandinszkij menekül. Geometriáját viszi, menti Párizsba, egy szűk kis lakásba, mosókonyhájából kialakítja műhelyét, és csendes magányában tökélyre viszi festészetét. Párizsban ekkor még nem ismerték a geometrikus képzőművészeti kifejezés Kandinszkij által használt formáját, valahol a szürrealizmus és kubizmus között mozogtak. Utolsó alkotói szakaszában (amit „biomorfikus absztrakció”-ként neveztek el) a színvilág életre kelését, megbizsergését láthatjuk, kiteljesedik a vidám, ugráló, meleg színekkel, a képek megtelnek felismerhetetlen, földöntúli alakokkal – találunk puhatestű tengeri lényt, zigótaformát, az állattan legkülönfélébb prototípusait; mindez ismét a szláv népművészet világához közelíti a képeket. Öregkorára nem a megnyugvó bölcsesség, távolbalátó romantika jellemzi: fortyog és bugyog, meg- és magába olvaszt maga körül mindent, kisgyermek, kisgyermek marad végig.

Biomorfikus absztrakció

A képek, sorrendben: 
Égszínkék
Kompozíció IX.
Kompozíció X.
Kordában tört lendület
Színpompás együttes

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 4.

Cselszövés és ármánykodás

Zinaida Juszupova

A XIX. század vége, a cári Orosz Birodalom egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb nemesi házának feje, II. Nyikolaj Boriszov Juszupovics herceg meghal, háza nevét és vagyonát két lányára, Zinaidára és Tatyjánára hagyja. Zinaida férje, Moszkva katonai kormányzója, Feliksz Felikszovics Szumarokov-Elszton gróf kérvényt nyújt be III. Sándor cárhoz a Juszupov név felvételéért. Zinaida igazi nagyvilági nő volt, a pétervári szóbeszéd szerint vagyona vetekedett a cári családéval, s ő volt egyetlen kritikusa az orosz cárnénak, Alexandrának. Pompaszeretet, nagyvonalúság, vendégek, estélyek, selyem, bíbor és arcpirosító – az Orosz Birodalom második fővárosának egyik központi figurája.

Zinaida, Nyikolaj és Feliksz Carszkoje Szelóban

Zinaida és családja örökölte a szentpétervári Juszupov-palotát (akkoriban Mojka-palota néven volt ismert a Mojka folyó mellett álló épület). Eklektikus stílusban épült, világhírű orosz és külföldi építészek – Vallen-Delamot, II. A.M. Mihajlov, B. Simon – munkája. Az épület és a Juszupov név egyazon időpontban lett világhírű: 1916. december 16. éjjelén.

Nyikolaj Felikszovics és Feliksz Felikszovics a család két felnőttkorát megért sarja, bár Nyikolajt huszonhárom évesen lelőtte egy dühös férj párbaj során, valljuk be, nem alaptalanul – a ház első örököse nagystílűen halt meg, ahogyan a korszak megkövetelte. Így öccsére, Felikszre maradt, hogy a Juszupov családnak valahogyan hírnevet szerezzen. Meg is tette, nem a leghétköznapibb módon.

Feliksz Felikszovics Juszupov

A rámaradt vagyonból bátyja halála után igen sokat jótékonykodott: csodálkozva fogadták egyre sűrűsödő megjelenéseit a pétervári nyomornegyedekben, alkoholistákat szedett össze, betegeket ápolt, valószínűleg azért, hogy korábbi kicsapongó életmódját és homoszexuális kapcsolatait valamennyire jóváírja a jómódú családok szemében. Igen szoros kapcsolata volt Dmitrij Pavlovics Romanov nagyherceggel, a cári család tagjával. Az 1912-ben szárnyra kapott pletyka ellenére mindketten megcsinálták a legjobb partit, amit a századeleji pétervári fiatalemberek kívánhattak maguknak. Bár hosszas győzködésbe – és nem csak gyümölcskosarakba – került, hogy a cári család tagjait, köztük főleg az anyacárnét meggyőzzék. Dmitrij a család legidősebb lányát, Olga Nyikolajevna nagyhercegnőt vette el, Feliksz pedig Irina Alekszandrovna Romanov hercegnőt, női ágon III. Sándor cár unokáját. Irina kezéért Dmitrij is versengett, a lány mégis a Juszupov fiúnak mondott igent, s az 1914. február 22-én tartott esküvőt a pétervári burzsoázia háború előtti utolsó eseményeként aposztrofálják, melyen az egész orosz arisztokrácia képviseltette magát. Házassága jól sikerült, szerette Irinát, s Irina viszont, még egy kislányuk is született, aki minden kétséget kizáróan a Juszupov-vér továbbvivője. Ennek alapján senki nem állítja Felikszről, hogy homoszexuális lett volna, inkább a biszexualitás valószínű – bár én nem ismerem a szexualitás összes válfaját, lehet, hogy van valami különleges juszupovszexualitás is, ki tudja.

Irina és Feliksz 1914-ben

A háború kitörésekor Irina és Feliksz Berlinben ragadtak, és Szentpétervárra való visszatérésük után a Mojka-palota egyik szárnyát hadikórházzá alakították át. Feliksz természetesen felmentetett a háborús szolgálat alól, mint a neves orosz család egyetlen és utolsó férfitagja.

A korszak leghíresebb alakja Raszputyin, a köré fűződő legendákat mindenki ismeri. Ha kimondjuk a nevét, rögtön megjelenik szemünk előtt hosszú, gondozatlan haja és szakálla, de mindenekelőtt igéző, mélyen ülő szeme. A II. Miklósra tett magánéleti és közéleti nagy befolyása miatt nem csoda, hogy a cári családon kívül minden arisztokrata gyűlölte – így Irina, Feliksz és Dmitrij is. Egyetlen nyilvánvaló bűnén kívül – t.i. a cár tekintélyének aláásása – az egész ország káoszba fulladását, a háborús veszteséget, Miklós uralkodásképtelenségét is Raszputyin számlájára írta. Huszonkét évesen elhatározta: megöli a sarlatánt és felszabadítja az egész birodalmat a démoni megszállás alól. Szép kis gondolat, nemde?

1916. december 16.: Rasputyin meghívást kap aznap estére a Mojka-palotába, a gyönyörű Irina Alekszandrova hercegnő epedve várja, hogy megismerkedhessenek. Az este már leszállt, mikor megjelent a palota előtt, Feliksz Felikszovics fogadta a szalonban, mondván, hogy felesége még toalettjével bíbelődik – bizonyára bíbelődött is vele, csak nem a szomszéd szobában, hanem a Krím-félszigeten. A szomszédban esetleg csokornyakkendőjét igazgathatta az az öt fiatal arisztokrata férfi, akiben Feliksz megbízott – köztük Dmitrij –, de leginkább a fülüket tapasztották az ajtóra. Feliksz mindeközben szívélyesen megkínálta vendégét a ciános süteményből és borból, ám mikor Raszputyin már az ötödik szeletet nyomta volna be, megelégelte a dolgot. Utána kell néznem a csirkének felkiáltással otthagyta, de csirke helyett a pisztolya után nézett, s visszatérve szíven lőtte Raszputyint. A szomszéd szobába betérve, mintha mi sem történt volna, elbeszélgetett többi vendégével és cinkostársával, majd egy óra múlva úgy gondolták, hogy ideje lenne eltüntetni a nyomokat. Nade Raszputyin azon nyomban rátámadt a hercegre, Feliksz az udvarig menekült nyomában a sarlatánnal, ahol egyik lánglelkű barátja, Vlagyimir Puriskevics lőtte többször hátba. Ezek után a jeges Névába dobták a testet – még élt, mikor a folyóban került. [Ha valakit érdekel, részletesen és viccesen]

Rakitnoje birtok, Kurszk tartomány,
a száműzetés színtere

Az összeesküvők származásuk miatt nem kaptak igazi büntetést – nem ismerős ez a Bánk bán sztoriból? A Juszupov családnak keményen megmondták, hogy na most aztán menjetek a Kurszk tartománybeli dácsátokba, meg ne lássunk titeket Pétervárott. Dmitrij családját sem akarták látni, őket a perzsák közé küldték. Egyébként ez volt a szerencséjük, hiszen az októberi forradalom alatt nem tartózkodtak a városban, s a feldühödött bolse-mense, de főleg proli csapatok csak az üres palotát találták. Feliksz gyorsan beosont még a városba, és kimentette a családi vagyonból, ami menthető volt, majd felszedte a családját és a Krím-félszigeten felszálltak a HMS Marlborough gőzösre, a cári család többi életben maradt tagjával együtt.

A HMS Marlborough hajó fényképe
a fedélzeten utazó orosz nemesek szignálásával

Előbb Londonban éltek pár évig, majd a család feje Párizsban rendezett be Irfe néven egy divatcéget – eleget téve a női ruhadarabok iránti csodálatának. A cég gyorsan tönkrement, de ne is legyünk meglepődve, hiszen a család nem volt hozzászokva a gazdálkodáshoz, kereskedéshez, és más ilyesmi pénzgondozási alantasságokhoz, ők csak költeni tudtak. Ezek után miből éltek meg? Nem kell félteni őket, ha életmódjuk feladását fenyegeti valami, nagyon találékony tud lenni az arisztokrácia! Sasszemmel végigkockázva az MGM cég Raszputyin és a cárné című filmjét, örömmel kiáltottak fel: megvan a megoldás! A filmben Natasa hercegnőt, a cár egyetlen unokahúgát elcsábítja a sarlatán, s kiről másról mintázták volna a hercegnő alakját, mint Irináról – mi pedig biztosan tudjuk ugye, hogy a hercegnőt még csak be sem mutatták Raszputyinnak. A pert megnyerték, s a bíróság által megajánlott pénzösszegből, nomeg Feliksz emlékirataiból boldogan élték tovább nagyvilági életüket, az otthoni udvari életet Párizsba mentvén át. Emigrációban szenvedő honfitársaikról sem feledkeztek meg, adományokkal segítették őket.

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 3.

9. мая: День Победы

A BBC Russian - Русская служба  nevű fotóblogon találkoztam Dmitrij Berkut fotós cikkeivel, elsőként álljon itt a május kilencedikén tartott orosz nemzeti ünnep (a győzelem napja) alkalmával írt és fotózott témája.

Oroszország: A második világháború veteránjai

Dmitrij Berkut

 

Május kilencedike, győzelem napja: Moszkvában sétálva a Vörös térre vezető átjáró egytől egyig kordonokkal van lezárva. Rengeteg rendőr, kevés veterán – ezek az arányok azonnal felkeltették érdeklődésemet. Mégis hogyan élnek ma ezek az emberek, s mit éltek meg a háború alatt? Ahogy egyre többen halnak meg közülük, úgy merül feledésbe az orosz történelem egy fontos részlete. 

Háromezer lakos közül csupán hat élő világháborús veterán – ez Vinnyica falu, a leningrádi területektől északkeletre. Ezekhez az öregekhez látogattunk el a helyi vezetőség szocialista időszakból megmaradt tagjaival.
 

Ugarceva Jekatyerinya Nyikiticsnya volt az első, akit meglátogattunk. A nyolcvanhét éves asszony a Novgorodi környékről származik. A háború idején Tyihvinben volt, a Szinjavinszkiji mocsarakon. Utána a Narva város közeli Krondstadtban.

 

1951-ben tért vissza Vinnyicába, azóta él itt. Jekatyerinya Nyikiticsnya erős honvágya ellenére nyolcvan év fölött nem meri megkockáztatni a szülőföldjére vezető hosszú utat.

 

Csmihov Fjodor Prokopjevics, nyolcvanöt éves öregember otthona volt a következő állomásunk.  

Mikor betértünk hozzá, a konyhakertben dolgozott. Széles mosollyal köszöntött minket, szívélyes és energetikus magatartása mindannyiunkat felvillanyozott.

 

A voronyezsi környékről származó öregember foglalkozása szerint sofőr. A hadsereg tagjaként a háború alatt jelen volt a voronyezsi megszállásnál. Fiatal parancsnokként Tamdov mellett tanult, majd Königsbergben volt felelős a tartalék váltóezredért.

 

A háború vége után autókaravánban dolgozott – segített Leningrád helyreállításában is. A fegyverletétel után még hét évet szolgált a hadseregben, 1951-es leszereléséig Vinnyica egyik vezetője volt.

Ezek után Fjodor Prokopjevics így nem is látogatott el szülőföldjére. Vinnyicában viszont megismerte későbbi feleségét, s leszerelése után pár nappal meg is nősült. Hatvan éve élnek együtt teljes egyetértésben.

 

Rideg táj, s mégis gyönyörű vidék. Következő vendéglátónk a nyolcvannyolc éves Bodunovoj Matrjona Andrejevnya.

 

Nem messze született, egy Goginicsi nevezetű faluban. Fiatal lányként ment ki a frontra, a katonai iroda a lövészhadosztály pékségében adott neki beosztást. A Szvír folyó menti hadművelet idejéig szinte mindent elmesélt nekünk, utána már sajnos nem emlékezett a történtekre… Öregszik.

Szpirkova Taiszija Vasziljevna nyolcvanhat éves, a kórházban találkoztunk az infúzió csepegtetője alatt.

 

Vinnyicából származik. Amikor elkezdődött a háború, a területi központban jelentkezett. A sebesültkórházba osztották be, ami a folyón bárkákban szállította a katonákat. Utána murmanszki, pibinszki és távol-keleti kórházakban segített. A háború befejeztével visszatért a faluba. Kötelessége és nehéz élete miatt minden rokonát és szerettét elvesztette és teljesen egyedül maradt.

Gurkin Pjotr Alekszejevics viszont megörvendeztetett egészségével és boldog életével.

Nyolcvanhat éve ellenére látogatásunk elején őt is a konyhakertben találtuk.

A háború elején Vinnyica lakosait Nyemzsa faluba evakuálták, ő pedig innen – amint elmúlt tizenhat éves – a Sondovicsi háborús központba ment.

 

Fiatalként parancsnoknak tanult, minden idejét a háborús ügyeknek szentelte. 1943-ban küldték ki a frontra, s nemsokára megsebesült Litvániában.  

 

Felépülése után a második fehérorosz, majd az első ukrán frontra ment. Pjotr Alekszejevics nagyon jól emlékszik az amerikaiakkal való találkozásra az Elbánál, a háború berlini befejezésére.

 

Hét év szolgálat Németországban, Magyarországon, Ausztriában. Tizenhét évesen került a frontra és huszonnégy éves volt, amikor visszatért (az őrvezetői kitüntetésért még egy évet kellett szolgálnia). A háború után Pjotr Alekszejevics tiszti címet kapott és a területi komszomol meghívott munkatársa volt. Unokáiért nagyon aggódik, nem lát előttük fényes jövőt. Nehéz, de annál inkább szeretett munkájával megbirkózva egyedül vezeti az egész gazdaságot.

 

Következő beszélgetőtársunk Vasenko Marija Ivanovna volt. A nyolcvanhat éves asszony gyönyörű otthonában és szerető gyermekei között boldogan öregedett meg.

 

Kiszlovodszkban született, s a háború kezdetekor tizennyolc éves volt. A nővérképzés elvégzése után kórházakban dolgozott. Marija Ivanovna elmesélte, hogyan kísérte végig a háború egész Oroszországon – Fehéroroszországba, Lengyelországba és Németországba is ekkor vetette a sors. Pontosan emlékszik az Elba-menti találkozásra …

Ezzel be is fejeződött látogatásom a vinnyicai veteránoknál.

A nyolcvanas éveikben járó férfiak mind boldogan elvégzik az otthonuk körül adódó kemény fizikai munkát – elgondolkodtam, vajon bennem is lesz ennyi erő? Bennük mindannyiukban a háborús időszak alatt megszokott készen- és erőnlét munkálkodik. Ezen rövidke riport álljon itt a fiatal generáció tiszteletének jeléül – hiszen figyelmünkre szolgáltak rá, s nem szánalmunkra. Adja Isten, hogy minél több gyönyörű tavaszi napot tölthessünk el gyönyörű falujukban – beszélgetve, s ne csak emlékezve.

fordította: Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 3.