2012. november 7., szerda

Бедный, бедный мой Евгений - Szegény, szegény Jevgenyijem

 Ajánlom ezt az írást 
Attila öcsémnek,
szúrás nélkül 
- ő jól tudja, miért.
 

Anyegin (már megbocsássatok, most oroszul fogom írni, Онегин-nak, teljesen más karaktere van, ha "o"-val kezdődik. Hogy miért is "o"-val kezdik az oroszok? A hangsúly miatt (ami az "e"-n van) az előtte lévő, eredetileg "o" hangra kevesebb energia jut, ezért "o" és "a" közötti hangot képeznek. A nevet egyébként az angolok és tudomásom szerint minden más nép "o"-val írták át, csak a magyarok mentek a fülük szerint, és kezdik "a"-val szegény, szegény Jevgenyijünk nevét. szóval Онегин) olvas. A korszak legmenőbb - még Nyugat-Európában is menőnek számító - könyvtárát állította össze, kortárs (!) romantikus szerzők művéből, s kedvenceit kiválogatva, gondosan végigtanulmányozgatva széljegyzeteket készít a könyvek margójára. Dolgozószobájának falán Byron és Napóleon portréja, a két, korszakot felkavaró kortársé, fiatal zseniké. De minderről mikor tájékoztatlak kedves olvasóm? Csak miután végigolvastál hat fejezetet, kialakítottad magadban az általános Онегин-képet, elhitted, hogy ő unatkozik, ásítozik, egyáltalában nem csinál semmit - sőt, unalomból megöli barátját -, ezek után megmutatom neked a dolgozószobáját. Nem bírod már átírni az eddig kialakított Онегин-képet a fejedben? Azt mondod, nagy könyvtára van, portrék vannak a falon, naés? Ha-ha. Beugrottál. Nem vagy elég vájtfülű. Nem ismered fel igazában.
Онегин egy híres, liberális nyugat-európai egyetemet végzett - minekutána drága Puskinunk hangsúlyozta, hogy a tizenéves Jevgenyij tanítóját szélnek eresztették, így a fiatalember is szabaddá vált, mint a szél, hangsúlyozza, hogy a szabadságával aligha tudott mit kezdeni a kis tudatlan; majd Lenszkijjel való beszélgetése során kiderül, hogy hoppá-hoppá, csak elment nyugatra, csak tanult valamit a felvilágosultaktól, ha mást nem, nyugat-európai liberális eszméket biztos. Köszi, Alekszandr Szergejevics! Онегин éles és hosszan tartó vitákat folytat Lenszkijjel, mintha csak a bölcsészek közé csöppenne az ember, ahol sok esetben nem a vita kimeneteléért, hanem magáért a vitázásért vitáznak, Онегин is rácuppan az egyetlen emberre a környezetében, akivel meg tudja magát értetni - még ha merőben különbözőek is, bár annyira nem merőben, mint Larinéktól -, akivel át tudja beszélni a benne felmerülő gondolatokat, aki egyetlen szellemi társa lehet. S Puskinnak ismét köszönjük, hogy eljátssza a barátság komolytalanságát, mondván: "tétlenségből - beismerem - a jó barátság így terem." Igen. Köszi. Elhitted, kedves olvasóm? Ha-ha. Онегин keresi a szellemi partnert, mert Онегин-nek nincsen szellemi partnere se Pétervárott, se vidéken. Az ő hibája? Lehet, hogy nem létezik az adott kor Oroszországában az az ember, akivel Онегин egy szinten áll, akit nem néz le? (Mert persze hiába partner Lenszkij, őt is lenézi, a német romantika az angol romantikát nem hatja meg.)
Онегин Adam Smith-t olvas. Azt az Adam Smith-t, aki megteremti a klasszikus közgazdaság alapjait. Azt az Adam Smith-t, aki elátkozza a rabszolgamunkát (lásd: jobbágyság) és munkamegosztásra buzdít. Azt az Adam Smith-t, aki elítéli az állam hatalmas szerepét a nemzeti gazdaságban. Azt az Adam Smith-t, aki önérdekűeknek, önzőknek nevezi a politikusokat. Azt az Adam Smith-t, aki mindezt 1779-ben mondja ki. Онегин elolvas egy Smith könyvet, tizenéves fejjel, majd odaáll az apja elé, és elmondja neki, hogy ezt így, azt meg amúgy kéne. Az apja persze nem hallgat rá és tönkremegy inkább. 
Онегин reformál. Liberális reformokat vezet be birtokán, megkönnyíti a jobbágyok terheit - fel nem szabadítja őket, mert azt még nem tehetné meg -, de könnyíti az adózási rendszert, ami valljuk be, a korban igencsak különc - és fölöttébb előrehaladott - húzás volt. Drága Alekszandr mit mond? Időtöltésképpen, unalomból tette mindezt szegény, szegény Jevgenyijem, semmi komoly célja nem volt vele, mindez csupán főúri szeszély. Megint elhitted drága olvasóm? Megint beugrottál? Ha-ha. Vegyél csak készpénznek, vegyél mindent annak, amit csak a narrátorom szájába adok, úgysem az valójában. Te beugrasz, elítéled Онегин-t, miközben nem is látod. Csak mert elhiszed, amit kijelentek róla.
Онегин dekabrista. No jó, nem áll be a sorba és megy forradalmat szítani - mert nincs kivel szítani? Mert nincs kit szítani? Mert nincs kit mozgásra bírni? - de vallja az elveket, persze csak miután mélyen elgondolkodott rajta. Nem csinál semmit? Ha-ha, elhitted, amikor leírtam, hogy ásítozik és unja magát? A komoly, elméleti dekabrista berendezkedést éppen ezzel a jobbágyreformmal viszi át a gyakorlatba, próbálja ki.
Онегин pedáns. Oнегин tisztítja a körmét, Онегин mindennap új ruhát vesz fel, Онегин mindennap fürdik. Fúj. Ficsúr. Fúj, ügyel a higiénére. Fúj, tiszta. Fúj. Nem áll be a vidéki földesurak zsíros szakállú, olajpecsétes háziköntösű, egyáltalán pálinkától bűzlő szájú sorába, hanem ügyel mandzsettája és inggallérja makulátlan tisztaságára. Dendis, fúj. Megint elhitted, mikor azt mondtam fúj? Persze, valójában csak annyit kellett volna mondanom, hogy dendis, fúj nélkül. Na de abban nem lenne semmi vicc, mindenki rájönne, hogy a ficsúrság nem külcsíny, nem főúri kedély és időtöltés, hanem a belső tartalmat fejezi ki, ezzel ad bizonyságot szellemiségének ápoltságáról is. Онегин-t kinevetik, új inget vett fel már megint, kikeféltette a frakkját, megtisztította a körmét. Онегин végignéz a nevetőkön és lenéz rájuk. Le.



Ониегин-t nem lehet felmenteni. Онегин egy fasz. Онегин önfejű, önérdekű, de Онегин nem lusta és legfőképpen nem felesleges. (Az első felesleges ember [лишный человек] egyébként a jó 10-15 évvel későbbi Pecsorin, a Korunk hőse c. Lermontov regény szereplője. Csak mondom.) A klasszikus felesleges ember otthon ül, mondjuk ki sem kel este hatig az ágyból, már ha akkor kikel, álmodozik arról, hogy mit csinálhatna (nem nagyszabású tervek ezek, csupán levélírás vagy hajvágás!), s persze végül nem csinál semmit, és ami a legfontosabb: nem is akar. A felesleges ember unalmas. A felesleges ember érdektelen. Онегин nem csinál semmit - mondjuk ez sem igaz, de tegyük fel, hogy ez a semmi mindaz a sok minden, amire hivatva van, amihez tehetsége volna. Mindezt nem unalomból nem teszi meg. Nem azért létezik a cselekvés hiánya, mert nincsen kedve hozzá. Nem. Azért nem cselekszik, mert nem látja értelmét. Mert nincsen tere. A cári birodalomban nincs egy saját asztala (ahogy anyám mondaná), ahová kiteríthetné magát: tessék itt vagyok, kezdjetek velem valamit, bármit. A cári birodalom nem kíváncsi a tehetségére. Онегин tisztán lát mindent. Онегин tudja, hogy neki nem ott kellene lennie, ahol van, de Онегин félreáll és azt mondja: nem kellek nektek? Akkor tessék, csináljátok, lássuk mire mentek nélkülem, de figyellek titeket. A felesleges emberrel nem tudunk egy szobában maradni, mert belefulladunk az oxigénhiányba, Онегин-nel nem tudunk egy szobában maradni, mert jéggé fagyunk.
S hogy miért nem lehet felmenteni? Amiért nem mondhatja senki azt, hogy a tehetségét félreteszi, mert nincsen tere. Онегин-nek a személyiségével kellett volna teret ütnie magának a cári birodalomba, sőt, szétütni a cári birodalmat. Nem lehet felmenteni a félreállásáért, de teljes mértékben meg lehet érteni döntését.

Pjotr Jakovlevics Csaadajev, Puskin barátja.
A napóleoni háborúban huszártiszt, nyugat-európai
szellemiséget tükröző nyolc filozófiai leveléről híres.
Ezekben a cári birodalmat és a pravoszláviát kritizálja.
Élete során egy levél jelent meg, minekutána az újságot
bezárták, szerkesztőjét Szibériába száműzték, Csaadajevet
pedig élete végéig háziőrizetre ítélték.
Puskinnak el kellett rejtenie a mennyei cári birodalmat kritizáló felhangokat az Онегин-ben, úgy, hogy a mennyei cári cenzúra mindezt ne találja meg. Valóban, ki fog odafigyelni egy fiatalemberre, aki unalomból ezt-azt változtatgat a birtokán? Ki fog odafigyelni egy fiatalemberre, akinek bölcs apja nem hallgat liberális tanácsaira? Ki fog odafigyelni egy fiatalemberre, aki különcmódon figyel öltözködésére? S lám, a cenzúra nem vette észre, s Puskinnak sem kellett kihúznia.
Puskinnak továbbá ábrázolnia kellett kortársait: a cári birodalomban benn- (és életben-) maradni akaró fiatal nemeseknek nem volt más választása, mint hogy katonatisztek, csinovnyikok, földesurak legyenek. Ezek a fiúk lehet, hogy jártak Európában, lehet, hogy vallják az éppen ott dúló felvilágosult eszméket, de ha nem akarnak háziőrizetbe, esetleg Szibériába kerülni, szépen becsukják a szájukat, esetleg csupán szalonokban nyitják ki, a női vendégek szórakoztatására, de egyébként behúzhatják a farkukat tövig. És szolgálhatnak a hazának. Hogy ne legyenek feleslegesek.

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. november. 7.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése